Gyengéden végigdörzsöltem a testemet a magnólia illatú tusfürdőmmel, óvatosan átsiklott a pengém a lábszáraimon, a combjaimon és azon a bizonyos területen, ahol már elburjánzott a gyom a pasi nélkül töltött hosszú időszak alatt. Még egy kis szőrszálhasogatás a hónaljakon és egy szempillantás alatt el is vesztettem a szőrösségemet.
Amikor az első megfonnyadt levelek csörögve hullottak a zöld gyepre, és a gyülekező fecskék meghajlították maguk alatt a villanyvezetékeket, tudtam, hogy elérkezett a szeptember, vissza kell ülnöm az iskolapadba. Az iskolakezdés mindig nagy kihívást jelentett számomra, lehetőleg minél több és frappánsabb szöveget akartam az asztalom lakkozott...
A fölém magasodó hónaljból szivárogtak a verejtékcseppek, amelyek lassan elérték a homlokomat. Igyekeztem kitérni az izzadság monszun elől, de ezt valljuk be, nehéz volt kivitelezni a tikkasztó hőségben a csurig tömött buszon.
Egy éve ugyanabban a rossz cipőben jártunk, és csak remélni tudjuk, hogy végre ledobhatjuk legalább azt az agyon használt zoknit, mégha a cipőt vissza is kell húznunk a csupasz lábunkra. Szorongok, nehogy megkérdezzék tőlem mi újság, sosem tartottam ettől a kérdéstől ennyire, mert nyugaton a helyzet változatlan, így az elmúlt egy év megtanított...
Szinte láthatlanul telepedett rád a harmincadik életéved nyomása, majd amikor megérkezett a negyvenedik születésnapod, a méhed egyre hangosabban szajkózta, hogy most már tényleg szülni kéne és a környezet is tapintatosan mantrázta neked, hogy a gyermekvállalás melletti legfontosabb indok az az, hogy kicsúszol az időből.
Ez a nap is azzal a szertelen lelkesedéssel indult, mint a többi. Bámultam bambán a kicsorbult bögrémben lötyögő kávét, de a megváltó motiváció gyengébb volt, mint a seggemre ható gravitációs erő.
Vannak azok, akik imádnak szerepelni és sziporkáznak a nagyközönség előtt, és vannak olyanok, akik ha csak arra gondolnak, hogy a nyilvánosság előtt tüsszenteniük kell, akár csak a Richter-skála szerinti gyenge erősségűt, már ezt megelőzően is émelyegni kezdenek és a képzeletükben Hulk halkan gyomorszájon vágja őket bélbolyhokat megkocogtató módon....
Kitárul az ajtó, szinte hallhatatlan léptek közelednek. Reggel van, nem is látok és nem is érzek, a szemem helyén egy szűk rés, azon keresztül áramlik be a napfény.
- Következő! - üvöltött a hang az áttetsző üveglap mögül, így jelezve számomra, hogy én vagyok soron. Odasompolyogtam behúzott nyakkal, igyekeztem eleget tenni az érdes hang parancsának.
Állandóan szorongok, nehogy olyan szókapcsolatot használjak, amely valójában nem is létezik. Egy kezdő írónál ez legalább akkora orbitális hiba, mint egy sírásónál az átütő jókedv a halott elhantolása közben. Ez egy végzetes hiba.