Mákos bejgli

Ráncos ujjaival morzsolta szét a margarint, majd körkörös mozdulatokkal, akár egy varázsló a pálcájával, úgy bűvölte a tésztát. A tojáshéj alól előugrottak a nedves sárga napocskák, ahogy belezuhantak a keverőtálban, kiömlött a láva az ovális formákból. A lisztszűrő peremnél már megszakadt a háló, ezért az egyik félkörívbe terelte a porcukrot. Kapott már újat, de ő ragaszkodott a kifakult műanyaghoz.

Az orra alá motyogott, de nem értettem, mit mond.

Piros lábasba tejet öntött, szerinte olyan langyosra kell melegíteni, mint amilyen nagyapa érintése volt. Az élesztőt úgy masszírozta szét, mint egy masszőr a lapocka alatti csomókat. Lyukas konyharuhával takarta le az edényt. Másodpercre pontosan tudta, hogy mikor kell leemelni a textilt, mert a zavaros lötty akkor érte el az edény peremét.

Ismét az orra alá mormogott valamit, talán azt mondta, hogy negyvenhat, vagy ötvenhét.

Három eltérő anyagot gyúrt össze, azt mondta, hogy a fogantatás is így történik, az egyesülésből egy utánozhatatlan jön létre. A számra mutatott, szerinte nagyapám után örököltem, hozzátette, hogy a szemem az övé.

Hangosan felhördült, annyit mondott, hogy ötvenhat.

Három közepes cipót formált a tésztából, szerinte sosem lesz egyforma kettő, az egyik mindig kisebb, a másik mindig nagyobb lesz, hiába csíp ki az egyikből és gyúrja bele a másikba. Egy családban is pontosan így nőnek fel a gyerekek, hiába azonosak a körülmények, az egyik okosabb lesz, a másik tehetségesebb, a harmadik pedig szerethetőbb a többinél. De ő mindig törekedett arra, hogy ugyanúgy szeresse mindhárom unokát.

A töltelék adja meg a bejgli tartalmát, a cukortól édes lesz, a citromhéjtól kissé savanykás, a mák adja az élet keserű vetületét. A mákos bejgli olyan, mint az emberi élet. A nagyi nem használ deszkát, csak a konyhapultra szór egy marék lisztet és koncentrikus köröket rajzol a tenyerével, ezzel is utalva az élet végtelen körforgására. A kör közepére helyezi a gombócot, és egy sodrófával, ami úgy fest, mint egy keskenyre formázott óriás bagett, megnyújtja a tésztát, olyan óvatosan, mintha egy hímestojásra rajzolna csipkemintát.

Hangosan felhördül, annyit mond ismét, hogy ötvenhat, visszakérdezek, hogy mire gondol, de elhallgat.

A kinyújtott tészta olyan vékonyra sikeredik, mint a bőr a csuklóján, a tölteléket szimmetrikusan oszlatja el a tészta tetején és feltekeri az óriás palacsintát. Kikent tepsibe helyezi a kalácsot és egy villával lyukakat váj a tésztában. Ritkán, de még vele is megesik, hogy a tészta szétreped. Azt mondja erre, hogy az élet néha ilyen, hiába az óvatosság és az előkészületek, a véletlen bármikor közbeavatkozhat.

Tojássárgájával kenegeti a tekercseket, ismét csak annyit mond, hogy ötvenhat, hozzáteszi, hogy ez az ötvenhatodik tepsi bejgli, amit egész élete során sütött, mire elérkezik az utolsó ecsetvonáshoz, elmondja nekem, hogy sohasem tudhatjuk, hogy mikor értünk el az utolsó tepsihez, ezért álljunk hozzá úgy, mintha minden alkalom az utolsó lenne.

fejléckép: Charlotte Mannheimer - Bread-Baking (1895)