Létállomás II. - beleolvasó (1. részlet)
Amint kiléptem a ruhatárból, célirányosan a svédasztal felé vettem az irányt. Rápillantottam a fenyőszínű terítőkkel fedett asztalokra, egy piros futó gördült végig rajtuk. A tenyérnyi szendvicsek, ovális, ezüst tálcákon hevertek. Teljesen biztos voltam abban, hogy csak arra várnak, végre lecsapjak rájuk.
Szemérmesen körbenéztem. Miután megbizonyosodtam arról, hogy senki sincs a közelemben, elkezdem felzabálni az ünnepi tápot. Mohón pakoltam a tányéromra a bizalomgerjesztő falatokat, majd fürgén a bizonyítékok eltüntetésébe kezdtem. Pufókra tömtem a pofimat a jutalom falatkákkal, amikor egy formás pali tűnt fel a jobb oldalamon. Barna haját megtáncoltatta a légkondicionáló által gerjesztett fuvallat, szemei pedig olyan sötétek voltak, hogy szinte ébbennek tűntek a félhomályban.
- Ah, frissítő. - Csapódott oda hozzám, és egy szenyát pakolt a tányérjára, mindeközben pironkodva próbáltam eltakarni előle, hogy én mennyire megpúpoztam az enyémet. Nyeltem egy nagyot, mielőtt válaszoltam.
- Ínycsiklandozó, főleg a téliszalámis, az a kedvencem. - Zavartan levágtam a tányért az asztalra, a kezeimmel pedig igazgatni kezdtem a rubintvörös ruhámat.
- Egy irdatlan nagy probléma van ezekkel a szendvicsekkel. - Törölte meg a száját egy rénszarvasos szalvétával.
- Tudom! Az a legnagyobb baj, hogy túl kicsik, meg kell belőlük enni legalább egy tucatot, hogy ne haljak éhen - hebegtem, miközben betermelte az utolsó harapásnyi ételt.
- Nem pont erre céloztam, hanem arra, hogy rettentő szomjas leszek utána. - A pincér éppen akkor somfordált felénk és pezsgővel kínált bennünket.
- Épp jókor - szólt a pofás hapsi, és elvett egy poharat a pincér tálcájáról, én is így tettem.
- Boldog karácsonyt! - A poharaink összeértek és a tekintetünk is összefonódott, a szemében féktelen vadság tombolt.
- Úgy látom, szállingóznak már az emberek - jegyezte meg és folytatta: - nem emlékszem arra, hogy találkoztunk volna.
- Ez azért lehet, mert még nem találkoztunk - hablatyoltam zavarodottan - mármint emlékeztem volna rád.
- Köszönöm a bókot.
- Nem annak szántam, én egy rút varangyra is képes vagyok emlékezni. - Szünetet tartottam és hozzátettem: - Ezzel nem arra akarok célozni, hogy rettentő ocsmány vagy.
A szívtiprómból kitört a nevetés, a kezével takargatta a száját, hogy ezzel tompítsa a kitörő jókedvet. Megpillantottam közelebbről azt a fizimiskát. Sötét, zselétől ragyogó fürtök, gondosan lecsupaszított arcbőr, tökéletesen ívelt szemöldök. Egy pillanatra a szégyenérzet hatalmasodott el fölöttem, amikor a saját fokhíjas szemöldökömre gondoltam. Ekkor bukkant fel István, törtfehér ingében, a zakóját a jobb vállára vetve közelített felém.
- Már ismeritek is egymást? - A vibráló kék szemeiben a kíváncsiságot véltem felfedezni, kezet fogott a szívdöglesztő szemöldökkel.
- Tartalmas beszélgetést folytattunk, a szendvicsekről. Ti ismeritek egymást? - érdeklődött a szépfiú miközben a mellettünk elsuhanó pincér tálcájára vetette a poharát, az ingujját kezdte el igazgatni, a zakó alól előbukkant egy mandzsettagombot, egy címerpecsét szerepelt rajta, amelyen egy rigószerű madárka üldögélt egy ágon.
- Igen, Noémivel egy éve dolgozunk együtt, de lenyűgöző munkaerő.
Néha én csak nyűgözőnek érzem magam.
Ekkor érkezett meg a csillogó tekintetű, ügyvezető úr, aki azonnal megszólított bennünket.
- Örülök, hogy mind itt vagytok. - Mosolyogva beférkőzött közém és a sármos idegen közé.
- Még az ügyvezető úr jóképű fiát várjuk, akit annyira beígért nekem. Pedig még a piros ruhámat is felvettem a kedvéért - hullott ki a számon egy meggondolatlan mondat, amikor a jelenlévők tekintete egyszerre szegeződött rám, ekkor szúrtam ki, hogy az ügyvezető úr ingujját ugyanolyan mandzsettagomb díszíti, mint az idegenét.