Létállomás I. - Beleolvasó (2. részlet)

Istvánék házát nem volt nehéz megtalálni, valóban egy kétszintes épület volt, nagy sátortetővel. Zöldre festett bejárati kapu és egy sűrű sövény választotta el az épületet az utca csendjétől. A jobb oldalán egy kisebb, azonban szintén kétszintes házikó állt, amely önmagában rendben volt, azonban a kert része elhanyagoltan hatott, mintha nem éltek volna benne. Tőle balra pedig egy beszakadt tetejű ház állt. Vélhetőleg emberek már nem lakták. Egy piros nyomógombos csengő volt rögzítve a kapun. Megnyomtam. Hamarosan lépteket hallottam közeledni a bejárati ajtó irányából. Az ajtó kinyílt. Egy 60 év körüli alacsony, testesebb szőke hölgy nyitotta ki.

- Jó napot kívánok! - köszöntöttem.

- Szia! Miben tudok segíteni? - kérdezte meglepődötten.

- Istvánt keresem - szemérmesen vallottam színt, miközben elkezdett méregetni a hölgy.

- Egy pillanat, szólok neki. - Bement és elkezdett hangosan kiabálni a lépcsőházon belül: - István! Gyere, téged keresnek! - Hamarosan megjelent egy hatvan év körüli férfi a bejárati ajtóban.

- Elnézést, én egy másik Istvánt keresek.

- Istvánkára gondolsz?

- Azt hiszem, igen - bizonytalanul válaszoltam, miközben megjelent az ajtónál egy nyolcvan év körüli férfi is.

- Miért keresnek? - érdeklődött az idősödő úr.

- Jaj, nem téged keresnek, papa, hanem Istvánkát.

- Ó, de kár - sajnálkozott az öregúr, majd elkezdett lassan tovább bandukolni.

- Ki keresi Istvánkát? - kíváncsiskodott a középső István.

- Hát én! - Integettem iskolapadba illően. - Sándor Noémi vagyok - üdvözöltem őket.

- Sándorék lánya? - tette fel a kérdést Istvánka feltételezett anyukája.

- Igen.

- Mi történt? - kérdezte a háttérből előbukkanó szintén 70 év körüli hölgy.

- Istvánka barátnője van itt, Istvánkát keresi, Sándorék lánya.

- Jaj, az egy nagyon jó család - majd elhallgatott és folytatta: - Ne haragudj, lányom, hogy nem ismertelek meg. Én vagyok a mama.

- Üdvözlöm, de én nem - folytattam volna, de ekkor megjelent az ajtóban egy 15 év körüli lány. A mama pedig megszólította.

- Nézd, itt van Istvánka barátnője, Sándor - majd elhallgatott.

- Noémi vagyok. De én nem - mentegetőztem volna, de a kapura ráugrott egy nagy, sűrű bundájú kutya és elkezdett csaholni rám.

- Én csak tortát hoztam neki - szabadkoztam, miközben a kutya tovább ugatott. Akkor már ott volt István egész családja, csak ő nem volt sehol.

- Istvánka elment dolgozni a Lesz Vigaszba - világosított fel a kislány -, ott tudod megtalálni.