Fehér atlétában
Három hónapja bámulom a mennyezetet, a színe fehér, de az egyik sarkában sárgás folt képződött, amikor Molnárékat elöntötte a szennyvíz. A káresemény napján rúgtak ki a Tiszta Faliszőnyegek Minisztériumából. Olyan volt becsomagolni a holmimat, mint anyám halála után konténerbe szórni a kacatokkal teli életét.
A közszférában töltött évek hétnek számítanak, mint a kutyáknál.
Húsz éven keresztül voltam idomított öleb.
A kollégákkal a munkahelyi présben töltött évek törköllyé alakítottak bennünket, de a távozásom napján kiköpték magukból az idegen szőlőmagokat.
Napokon keresztül hívtam őket, de az összes készülék egyszerre lett süket, eltűntek a Facebook ismerőseim közül és a kézzel írott leveleimre a mai napig nem érkezett válasz.
Fehér atlétában patkány színű kanapén fekszem, a mennyezeten a folt napról napra sötétebb. Nem viszem tisztítóba az öltönyöm, az ingek gyűrötten döglenek a szennyes alján.
Gyakran eszembe jut az a végzetes reggel.
Emlékezetemben megváltoztatom az eseményeket. Megérkezem a folyosóra és nem a főbejárathoz megyek, hanem a hátsó pókhálós ajtóhoz. Nem nyomom le a rézkilincset.
Egy pattogatott kukoricaszem töri a lapockámat, kiveszem a haldokló testem alól, bár a verejtékemtől nedves, rágás nélkül nyelem le. Visszafekszem, ismét a foltra tekintek, ami azt a végzetes rézkilincset juttatja eszembe.
Amióta kivetettek az alomból, egyedül vagyok. Nem tudom megvitatni a munkahelyi problémáimat, nincsenek munkahelyi gondjaim. Az atlétám közepén egy hosszúkás pörkölt folt húzódik végig, kiveszem a szennyesből a Nike melegítőt, felveszem, végig fújom a testem egy Adidas sprayel.
A pékség előtt perceken keresztül vizslatom a kenyereket, végül a legsötétebbet kérem. A kezemre csapok, amikor eszembe jut, hogy a színe olyan akár a hivatali főbejáraté. Most már tudom, olyan veszélyes a szent ajtóhoz érni, akárcsak skorpiót cirógatni a péniszemmel.
Hazaérek. Ledobom a melegítőt, előugrik alóla a fehér atléta, ledőlök a szakadék aljára. A mennyezeten a folt tovább kísért álmomban. Lenyomom a kilincset és belépek az ajtón, a küszöböt átlépve egy újabb rézkilincs kattan, majd belépek rajta ismét, utána egy újabb ajtó és egy újabb rézkilincs. Végtelen a folyosó az álmomban.
Amikor felébredek, egy újabb szem kukorica szúrja a lapockámat, a sötét folt, mint egy stigma a mennyezeten rikoltja felém, hogy ne nyomjam le a rézkilincset. Csak a főosztályvezető léphet be a főbejáraton, mi halandók ne zavarjuk őt munka közben.
A folt kirajzolja előttem az osztályvezető kampós orrát és rőt színű haját, kizárólag egy alkalommal láttam őt, egy másik irodaházban dolgozik, öten kuporgunk egy fele akkora szobában.
A két legnagyobb szoba az övé.